Valahol, a Halál Erdejében/Aggasztó előjelek

[Genitada Hayiko]

* Meleg, nyári éjszaka van. A hold fényesen világít az égbolton és milliárdnyi kis apró csillag veszi körül, mint egy szépséges királynőt sok száz udvarlója.
Arcomat az ellenszél csiklandozta lágyan, miközben elhivatottan suhantam háztetőről-háztetőre pontos célom irányába.
Egyik lábamról a másikra pattantam ide-oda, akár egy sötét árny, mint aki betörésre készül.
~ El fogok jutni a Halál erdejébe, kerül, amibe kerül. Hogy mért? Mert mégis hol edzhetné magát jobban az ember, mint egy olyan helyen, ahol minden egyes lépésnél a saját életét kell féltenie, és egyetlen célja a túlélés. Ahol nem lehet egy perc nyugta sem, mert minden bokorból vöröslő szempárok és éles fogak vicsorognak rá?
Tökéletes hely lesz ez nekem és kitűnően fejleszti majd az éberségemet. Remélem…
* Elértem Konoha falujának a határáig és ügyesen ellopakodva két őr mellet, felugrottam a bódéjuk tetejére, onnan a határfalra, majd onnan ki a szabadba.
~ Valójában tisztában vagyok vele, hogy engedély nélkül nem hagyhatom el Konohát, de hát szükség törvényt bont /vagy hoz? O.o/.
*Végigfutva a falu előtt elterülő kisebb füves síkságon, mely pár ezer méter csupán, besuhanok az erdőbe, majd egy hatalmas hegy lábánál végig sprintelek, végül egy erős kerítéssel ellátott résznél ér véget az utam. A kerítésen egy tábla helyezkedik el, melyre ki van írva, hogy: A Halál Erdeje, belépni szigorúan TILOS!.
~ Mióta állít meg engem egy ilyen ostoba tábla a még ostobább szövegével? *Húzom félmosolyra a számat, majd szusszanok egyet és átnézem a felszerelésemet, hogy minden szükséges nálam van-e.
A legutóbbi „kis kalandom” után, ami a kiképzőpályán volt, feltöltöttem tartalékaimat és egy teljesen, az előzőnél sokkal élesebb és jobban forgatható katanát szereztem be (az már más kérdés, hogy miként.) Kunai és Shuriken készleteimet is feltöltöttem, valamint robbanó cetlikkel is el voltam látva. Egy átlátszó drótkötél is szerepelt a felszereléseim között, valamint a legfontosabb, a mi minden ninja elengedhetetlen kelléke, ami nélkül hamar elbúcsúzhatna az élőktől: a fortély és a leleményesség.
Felnéztem az égre, miután leellenőriztem muníciómat, majd pár pillanatig elmélyülten tanulmányoztam a csillagokat.
- Csodás az égbolt… * Suttogtam magam elé, majd előrefordultam a rácsok felé és beetettem magam a girbe-gurbe fák közé, melyek, ha nappal lett volna se engedtek volna át semmi fényt.
Lélegzetemet lelassítva, érzékszerveimet kiélezve haladtam előre, egyre beljebb és beljebb a rengetegben. Minden porcikámban az idegek pattanásig feszültek. Mindig, amikor a szellő meg-meg fújt egy gallyat, vagy egy bokor rezdült mellettem, felkészülve,a kardom markolatára helyezve kezemet torpantam meg, hogy ha kell, kionthassam támadóm életét. Szerencsére (vagy épp balszerencsémre, hisz épp azért jöttem, hogy küzdjek) azonban nem történt semmi az esetek többségében, és tényleg csak a szél játszott velük. Amikor meg éppen nem a szél volt a bűnös, akkor vagy egy ártatlan kis nyuszi, vagy pedig egy alattomos kígyó mászott elő a bokorból/fáról.
Végül elértem egy részhez, mondhatnám, hogy tisztáshoz, ahol furcsa nyomokat fedeztem fel.
~ Hmmm… Ezek emberi lábnyomok. Lehet, hogy nem vagyok egyedül az erdőben? - vontam össze a szemöldökömet és néztem körül mogorva tekintettel.

[Sarutobi Akio]

*Egy igazán jó napot mondhat maga után a leány, edzései egyre eredményesebbek lesznek és a kemény munka kifizetõdõnek látszik. És ezért meg is jutalmazza magát egy Ichiraku-féle ramennel, amit jóízûen fogyaszt el ezen a kellemes estén. Jó sokáig elhúzódik az evés, még beszélgetnek is, majd az estébõl éjszaka lesz.*
-Oh, már ilyen késõ van? Mennem kéne haza, anyu már biztos aggódik. Köszönöm a vacsorát Ichiraku bácsi!
*Már megy is ki a bódéból és valamilyen oknál fogva felfelé pillant elsõnek, és egy árnyat lát elsuhanni a háztetõkön. Na, ez igazán gyanús, úgy is dönt, hogy utána ered. Hamarosan a lány is a háztetõkön ugrál, követve a férfialakot egészen a falu kapujáig. Ott megáll, meglátja mi lesz. Hát nem úgy tûnik, hogy valami küldetés miatt hagyná el a falut, mert az õrbódé tetején slisszol ki a faluból. Most a kérdés mit csináljon: adja fel, vagy menjen utána? Ez igazán jó kérdés, de el lehet ezt simítani a felnõttek bevonása nélkül, így a második opciónál dönt. Hasonlóképpen halkan a bódé tetején keresztül hagyja el Konohát, és valahogy látótávolságba felzárkózik Hayikohoz. Hosszú ideig követi, és ahogy a fiú beveti magát az erdõbe, Õ is hasonlóan tesz. Itt már van egy sejtése merre is tart az illetõ.*
~A Halál Erdeje. De az veszélyes hely! Miért akarna oda menni?
*Nincs meg a képessége, hogy a fák között rá találjon, de mivel tudja (nagy valószínûséggel) hova tart, így más a helyzet, egyenesen oda veszi az irányt. Ágról ágra suhan, maximum sebességgel, majd végre eléri a Halál Erdejének határát, pont akkor, amikor Hayiko besurran.*
-Ez komolyan megõrült! Most…utána kell mennem? Az a hely veszélyes! Basszus…
*Nyel egy nagyot és összeszedi magát. Talán nem lesz gond, és zökkenõmentesen letudhatja ezt a kiruccanást. Hasonlóképpen átmegy a kerítésen és Hayiko után veti magát. Próbál a lehetõ legéberebb lenni, ez nem egy olyan hely, ahogy lankadhat valakinek a figyelme, mindenhol veszély leselkedik rá. Minden rezdülésre megfordul, de igyekszik nyugodt maradni…ami elég nehéz. Egy idõ után megérkezik a tisztásra, ahol Hayiko megállt. Vesz néhány mély levegõt, majd belekezd a mondandójába.*
-Ugye tudod, hogy ide tilos a belépés? Pláne elhagyni a falut engedély nélkül! Nem tudom ki vagy, de ha most visszamegyünk, akkor probléma nélkül elsimíthatjuk ez ügyet.

[Genitada Hayiko]

Halk motoszkálást hallok magam mögött, aztán pedig egy lágy, női hang üti meg a fülemet. Háttal állva sandítok hátra mogorván, és egy apró, feketehajú lányt pillantok meg. Nem igazán tudom beazonosítani, hogy ki is ő. Végül is honnan is tudhatnám, elvégre nekem nincsenek barátaim, vagy közeli ismerőseim. Mindenesetre elég szenvtelen és tudálékos hanghordozással beszél.
Leveszem a kezem Katanám markolatáról, mivel ahogy meghallottam a neszt, azonnal rámarkoltam, ha kell, használhassam.
- És ki vagy te, hogy parancsolgatni akarsz itt nekem? - állok továbbra is háttal a lánynak. - Az én saját dolgom, hogy merre megyek és mikor. Ehhez neked semmi közöd. - Válaszolom neki ridegen. - És ha már itt tartunk, te mit keresel itt? - fordulok meg immáron és nézek egyenesen a lány szemeibe, a szokásos „nem törődöm” arcommal. A lábnyomokat direkt nem említem neki, mert lehet, hogy az övéi, de lehet nem. Egyelőre nem tartom szükséges információnak, hogy megosszam ezeket a lánnyal. Viszont annak tudatában, hogy lehet, nem csak mi ketten vagyunk itt, felkészülten állok, hogy ha valami történik, rögtön reagálhassak is rá.

[Sarutobi Akio]

*A hideg futkos máris a hátán, az a mogorva tekintet kihozná a sodrából, ha hagyná, de az a hangnem, ahogy hozzá beszél...mit képzel ez magáról? Legalább a kezét levette arról a katanáról, talán nem fogja megtámadni, de a lány azért óvatos marad. Nem tûnik túl diplomatikus személyiségnek.*
-Parancsolgatni? Tévedés. Csupán felvetettem egy lehetõséget, amivel jobban járhatnál. És lehet semmi közöm nincs hozzá, de talán jobb lett volna, ha beköplek az õröknek? Pusztán kedvességbõl jöttem utánnad, hogy inkább én rángassalak vissza, mint mondjuk egy Jounin. De látom nem vagy egy hálás fajta.
*Teszi keresztbe maga elõtt kezeit és hasonlóképp mogorván tekint rá.*
-Különben meg Sarutobi Akio vagyok.

[Genitada Hayiko]

A lány láthatólag duzzog azon, hogy egyáltalán nem látom itt szívesen az én társaságomban. De hát mégis mért kellene, hogy tagadjam ezt? Ami nyilvánvaló, az nyilvánvaló. Semmi szükségem erre a nőszemélyre és most is csak hátráltat azzal, hogy feltart. De nem baj… Egy kis kommunikálás még belefér, elvégre hosszú még az este.
- Kedvesség? Mégis mért lennél te kedves velem? - tettem fel hallható undorral a hangomban a kérdést. - Általában akkor mondanak ilyet az emberek, ha „jó”-nak akarnak látszani, de nincs olyan. Az emberi természetből hiányzik az önzetlenség. - egy ideig némán bámultam a lány arcát, fürkésztem a tekintetét. - Mellesleg mért kéne hálásnak lennem? Kérte valaki is, hogy gyere utánam? Mond! Nem… Fogalmam sincs, hogy mért vagy ez a fontoskodó fajta, de ez a legundorítóbb emberi természet. Te is undorító akarsz lenni? Igaz az is vagy, hisz ember vagy, bocsáss meg nekem… - nevettem fel, hidegen, minden vidámság és érzelem nélkül. - Viszont a neved az ismerősen cseng. Sarutobi… Annak az ostoba Harmadiknak is ez a neve, akiről olvastam a könyvtárban. Vén szenilis bolond. Te csak nem az egyik rokona vagy? - kérdeztem érezhető gúnnyal a hangomban.
Pontos célom nem volt. Nem terveztem el, hogy felidegesítem a lányt, viszont nagyon zavart a jelenléte és csak feltart itt engem. Mellesleg meg minél előbb a lábnyomok felderítése után akarok kutatni, mielőtt még tényleg feltűnik valakinek a faluban, hogy nem vagyok ott, ahol kellene. És mellékesen szólva, ha a lány valóban Sarutobi, akkor figyelnek rá, és ha nem találják ott, ahol lennie kéne, keresni fogják. Ez annyit tesz, hogy amíg itt van velem, csak veszélyben vagyok, mert könnyen lebukhatok. De akkor még megfizet ez a lány, azt garantálom!

[Sarutobi Akio]

*Hayiko nagyon buzgón dobálja a szavakat, a lány meg viszonylag nyugodtan tûri a sértés áradatot. Arca mozdulatlan és egykedvû, talán póker arcnak is lehetne hívni, mintha nem is érdekelné, milyen sértéseket vág a másik a fejéhez. Egyenlõre szeretné verbálisan lerendezni a dolgot, nem igaázn lenne jó itt harcba keveredni. De nagyapja megsértését már nem tudja tûrni. Õt tiszteli a legjobban a világon, azért amilyen és amit tett a faluért. Abban a pillanatban szemeiben megjelenik a gyilkos tekintet, mélyeket lélegez, hogy ne akarja itt és most megölni. Miután tolerálható vérmérsékletre csillapította magát, belekezd mondandójába.*
-Nem tudom ki vagy, hogy a nagyapámat sértegeted. Nem is érdekel. Én csak egy szánalmas alakot látok, akinek világfájdalma van. És azt mondod undorodsz az emberi fajtól. De magadtól nem undorodsz? Hiszen te is ember vagy, az, amit ha jól látom a legjobban útálsz.
*Vesz egy mély levegõt, nehogy elveszítse megint a fejét, az nem tenne jót a mondandójának.*
-Nos igen, valóban van mindenkiben önzõség, de nem mindenkinek irányítja ez a cselekedeteit. És az is igaz, hogy mindenkiben van jó is meg rossz is, változó az, hogy ki melyik utat választotta. És én nem jónak akarok látszani...én jó AKAROK lenni. Ha ezt te nem fogadod el, valóban nem az én gondom.

[Genitada Hayiko]

- Világfájdalom? Nem… Ez gyűlölet. Mélyről fakadó és pusztító gyűlölet… - válaszolom ridegen.
Megelégedettséggel tölt el, hogy a lány kijött a sodrából. Belül reménykedtem, hogy ezért majd elmegy, de nem… Továbbra is itt maradt és vitába szállt velem.
- Én nem vagyok ember te kis buta… Kiválasztott vagyok, akinek az a dolga, hogy ítélkezzen felettetek. Idővel… És nem vagyok kíváncsi arra, hogy mi akarsz lenni, sőt rád sem vagyok kíváncsi… - Válaszoltam neki egyre jobban fogyó türelemmel. Nem tudom mért, de a lány idegesítően hatott rám. Tudálékos, fontoskodó kis cafka, aki nem tudja, hogy hol a helye.
- Adok egy esélyt, most elmehetsz. Ha nem így teszel, végzek veled. Itt úgysem találnak rá a hulládra egykönnyen. Elvégre ki feltételezné egy Sarutobiról, hogy majd megszegi a szabályokat? Senki… - húztam gonosz mosolyra a szám, majd hogy tettekkel is kifejezzem magam, kardomra helyeztem a kezemet és kissé kihúztam azt a tokjából. - Nos, hogy döntesz? Mész vagy maradsz? Nekem mind a két eset megfelelő, elvégre előbb vagy utóbb úgyis véged… - vetettem fel elég kihívó és lenéző hangnemben.

[/left]

[Sarutobi Akio]

*Furán néz a fiúra, úgy tudnám a legjobban leírni, mint aki próbálja feldolgozni az információt, és forognak a kerekek az agyában. Miután Hayiko befejezte mondanivalóját, még pár pillanatig így áll és bámul a másikra. Felfogás: 3...2...1...
-AHAHAHAHAAA!!! Melyik mangából szalasztottad ezt a szöveget? Áruld el a címét mert én is el akarom olvasni!
~A francba, nem vártam harcot a mai napra! Csak a szokásos van nálam, 5 shuriken, 5 kunai, 5 cédula meg 3 füstbomba. Nem vehetem félvállról ezt az eszelõst, mindenképp jelentenem kell valakinek! Harc vagy futás? Jó kérdés...
*Miközben jót vihog, kezét a lábán lévõ tasak közelében tartja, készen állva egy támadás fogadására.*
-De most komolyan, ilyen alakítást még nem láttam! Színész ninjának készülsz? Mert akkor azt kell mondjam, hogy nagyon tehetséges vagy!
~Még ilyen szar dumát, de ha feldühíti, máris elõnyben vagyok...

[Genitada Hayiko]

Kissé meglepődök a lány reakcióján, de nem mutatom ki. Továbbra is mereven, vele szemben állok és várom a döntését, ami láthatólag nehezen születik meg.
- Viccesnek találod? - nézek rá kíváncsian, felvont szemöldökkel. - És mivel itt maradtál, ebből arra következtetek, hogy nem akarsz elmenni, jó… Te akartad! - rántom elő a pengém és le akarnék sújtani vele a lányra, de ekkor egy kunai hasít el pár millire Akio arcától.
Meglepetten és kissé kíváncsian fordítom abba az irányba az arcomat, amerről a kunai jött. Egy vastagabb faágon egy testét fehér anyagba bugyolált alak állt. Nyakán egy szintén fehér, hosszú sál, fején egy fehér turbán szerűség, csak nem annyira kitömött, viszont alóla kilógott pár rakoncátlan hajtincs. Egyedül csak a szemei látszódtak ki, amik hatalmasak voltak és kéken tündököltek. Testalkatát nézve fiúnak nézett ki. Leginkább egy múmiára emlékeztetett. Csak szótlanul állt ott, kezében máris egy újabb kunaial és minket nézett. Furcsálltam, hogy akár hogy is néztem az idegent, nem láttam rajta sehol a fejpántját.
~ Mégis ki lehet ez?
Kardomat leeresztve a fiúra néztem, hírtelen Akio-ról teljesen meg is feledkezve.
- Szóval a tiéd a lábnyom… - meredtem rá. Az viszont egy újabb kunai-t hajított el felém, amit a kardommal csaptam arrébb. - Ezt igennek veszem. - rántottam elő szintén egy kunait, amit felé hajítottam, majd gyorsan, kihasználva az időt, míg félrevetődött, elmutogattam a Gyors test jutsut, majd egy szempillantás alatt elé ugrottam és csaptam is volna, de az egy ügyes mozdulattal kikerülte pengémet és akkora erővel vágott gyomorszájon, hogy visszazuhantam Akio elé és vért hányva remegtem (nem a félelemtől, hanem az ütés mellékhatásától természetesen).
A lány aggódva hajolt le mellém, de a fehér ruhás idegen kihasználva az alkalmat, egy szempillantás alatt előtte termett és egy kunaial támadt a lány életére, pontosabban a bordáira.

[/left]

[Sarutobi Akio]

*Úgy tûnik a fiú komolyan gondolta a szándékát, amiben nem is kételkedett. Azonnal komolyabb hangvételre kapcsol, elõránt a kis táskájából egy kunait, hogy azza védje ki a kard csapását. Ebben a pillanatban viszont egy másik suhan el az arca elõtt, azonnal a számazási hely irányába tekint, és egy tetõtõl talpig fehér alakot lát egy fán állva. Pillanatok alatt harcba is keverednek Hayikoval, csúfos vereséggel zárva. A fiú elõtte landol vért köhögve fel, hiába akarta az elõbb eltenni láb alól,mégis aggódik érte egy pillanatig és lehajol mellé, szabad kezét rátéve. De nem lankadhat, az ellenfél már a következõ támadásba kezd bele, egy kunaival a lány bordáira célozva.*
~Na még mit nem!
*Azon nyomban kézre áll és egyik lábával elõször a kunait tartó kézre csap le, és ha sikerrel jár megpróbálkozik annak arcával is a másik lábával. Legyen akárhogy, az akció végére tesz egy füstbombát. Pillanatok alatt elterjed a füst, de sietnie kell. Valahogy felsegíti Hayikot, ha engedi persze, és megpróbál vele a fák közé menekülni, amíg kitalál valamit, hogy mit kezdjenek az ellenféllel.*

[Genitada Hayiko]

Akio ügyesen hárítja a támadást úgy, hogy kézre áll, majd az egyik lábával kirúgja a támadó kézben lévő kunait, a másikkal pedig az idegen arcát célozza.
A fehérruhás alak elejti ugyan a fegyvert, de a fejrúgás nem jár sikerrel, mert gyorsan elhajol előle és pár métert hátrébb szökken egyetlen hatalmas ugrással.
A lány végül, hogy elrejtse kilétünket egy füstbombát hajít el, ami pillanatok alatt szétrobban, elhomályosítva az egész környéket. Ezután lehajol mellém, majd megpróbál felemelni a földről, amit természetesen én elég rossz néven veszek.
Sosem szerettem, ha mások megsajnáltak, vagy segíteni próbáltak nekem. Megalázónak, szégyellni valónak tartottam az ilyesmit.
- Takarodj innen! - löktem el magamtól a kezét. - Nincs szükségem rád… - Álltam fel nehezen, de aztán ismét a földre rogytam. Egyszerűen képtelen voltam mozogni, a füst pedig egyre jobban oszladozott.
~ Mi a fene, mért nem tudok megmozdulni? - nyíltak tágra a szemeim és hevertem bénán Akio lábai előtt, a saját véremben.
Egyszer csak megjelent a fehérruhás támadónk feje, közvetlenül a másik oldalamon (tehát Akioval szemben).
- Nem mozog a barátod? - tette fel a kérdést szenvtelen hangon. Meglepően selymes hangja volt, amire én nem számítottam volna. Sőt, ez nem is lágy hang volt, hanem inkább… Fiatal.
~ Ki a fene ez? - szorítottam össze a fogaimat magatehetetlenségemben és kínomban.
- Ez biztos azért van, mert megfelelő helyen ütöttem meg és ezzel lezártam azokat a pontokat a testén, amik a mozgását irányítják. - lépet hátrébb, egészen addig, míg el nem tűnt a füstben. Fehér ruhájának hála, láthatatlanná vált számunkra és csakis a hangját hallhattuk. - Ez a füst nem engem hátráltat, hanem titeket. Fogalmatok sincs, hogy honnan fogok lecsapni rátok. Én vagyok a kígyó, ti pedig az áldozataim, a kis egerek. Érezzétek hát erőmet! - ahogy ezt kimondta egy suhanó hangra lettem figyelmes, majd hirtelen egy éles fájdalom hasított az arcomba. Egy kunai volt az, ami a semmiből érkezett és vágott el. A meleg vérem szaporán csorgott végig rajtam, majd állapodott meg a talajon.
- Hmmm… A vér… Nincs is annál jobb. Nincs igazam? - jelent meg hírtelen Akio mögött észrevétlenül és nem sok kellet, hogy kunaia pengéjével elérje a lányt.
Én mocoroghattam, erőlködhettem, de egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon és nem tudtam figyelmeztetni Akio-t, hogy hatalmas veszélyben van.

[Sarutobi Akio]

*Hayiko továbbra is játsza a mártírt és elutasítja a segítséget, amit akár meg is bánhatna, mert mozdulni nem tud, ahogy próbálkozik visszarogyik a vértócsába. De észbe sem kap, az ellenfél pszichológiai hadviselésbe kezd, próbálja megrémíteni, de ez nem fog sikerülni. És a bénulás sem ok nélkül fordult elõ úgy látszik.*
-Tch...miattad elpazaroltam egy füstbombát...ostoba...
*De máris suhan a kunai, mégtöbb vért kiontva Hayiko testébõl. Aztán hallja a közeledõ ellenfél hangját, hátba próbálja szúrni, úgy tûnik el is éri célját, de ahogy a fegyver hegye testét érinti egy farönk jelenik meg a helyén. Egy pillanattal késõbb már a hátát rohamozza a lány, kezében egy kunaival, másikban egy robbanócetlivel, elsõ célja, hogy azt valahogy a hátára ragassza. Ha sikerrel járna, akkor hátrálni kezd, a kunaival védekezve, de még nem robbantja fel a cetlit, csak ha arrébb ment Hayikotól.*

[Genitada Hayiko]

Kénytelen vagyok végighallgatni Akio szenvtelen megjegyzését. Viszont most nem ez a legnagyobb és legégetőbb problémám. Az ellenfél szórakozik velünk, és én semmit sem tudok tenni ellene. Magatehetetlenül és megalázottan fekszek a porban és egy lány ( egy LÁNY) segítségére szorulok. Ennél megalázóbb dolog nem is történhetett volna velem… Semmit sem tudok tenni. Akio véd meg engem… Szánalmas vagyok, egy szánalmas senki… Legalább egy kicsit tudnék megmozdulni, de nem… Akárhogy próbálom, akárhogy is erőlködök, a kezem egyszerűen nem akar megmozdulni. Olyan ez, mint valami rémálom, és nem akar vége szakadni.
Eközben Akio egy újabb bravúros támadás elhárítással, egy Kawamari jutsuval (asszem^^’) tér ki a támadás elől. És hírtelen a fehérruhás ninja mögött jelenik meg.
~ Ügyes, de vajon elég lesz ennyi a rejtélyes idegen ellen? - ráncolom a homlokom, közben minden erőmmel azon vagyok, hogy ismét képes legyek mozogni. Addig már eljutottam, hogy a nyelvem használható, és az ajkaimmal is tudok artikulálni, habár iszonyatos erőfeszítéssel tudom csak ezt megtenni.
Akio támadása célt ér. A meglepett ninja hirtelen nem tud reagálni, hogy csupán egy farönk van ott, és ezért a lány, a hátára tudja helyezni a cetlit észrevétlenül.
~ Ügyes… - nézek elismerően a lányra.
A rejtélyes ninja, aki eddig meglepett volt, most hírtelen haragra gyúlt, hogy sikerült átvernie őt, a lánynak.
- Azt hiszed, hogy megtudsz…- csapott egyet Akio felé egy újabb kunai-al, amit a lány szerencsésen levédett…- engem…- csapott még egyet, amit a lány ezúttal is levédett… - lepni? - indította meg utolsó csapását, majd miután a lány ezt is levédte, hírtelen eltűnt a maradék füstben.
Akio se húzta sokáig az időt, ahogy eltávolodott tőlünk a fehérruhás alak, rögtön feloldott a robbanó cetlit, ami ahelyett, hogy valahol a távolban robbant volna fel, furcsa módon, közvetlenül a lány előtt oldódott fel és robbant egy nagyot.
- Azt hitted, hogy valami idióta kezdő vagyok? - hallatszódott valahonnan a gonosz, kárörvendő hangja. - Nem azért küldtek ide, hogy egy ostoba lány, ostoba cetlije öljön meg, ennél sokkal képzettebb vagyok. Sőt, elárulom nektek, hogy még nálatok is.
Ez idő alatt, amíg a ninja locsogott, sikerült annyira összeszednem magamat, hogy talpra tudjak állni. Gyenge voltam a harchoz, de legalább már megvédeni talán megtudtam volna magam. Odabotorkáltam Akio mellé (már ha nem esett semmi baja a robbanás okozta detonáció miatt) a kardommal a kezemben. Valójában fogalmam sem volt, hogy ezt mért is tettem. Elvégre ez a lány csak egy ember. Egy ember, aki halált érdemel. Vagy mégsem? Kérdések merültek fel bennem a lányhoz, de ezeknek a kérdéseknek nem volt itt az idejük. Egyelőre a ninját győzzük le, aztán talán jöhetnek a kérdések.
Mogorván, szemeimmel a fákat fürkészve álltam meg a lánymellet, kardomat magam mellet tartva, mert nem éreztem még magamban annyi erőt, hogy feljebb tudjam emelni nagyon.
- Valami ötlet? - tettem fel életem első kérdését máshoz, csata közben. Sőt, ha jól tudom ez volt életem első „barátságos” kérdése is máshoz.
Az ötletnek viszont hamar meg kellet születnie, mert hírtelen szó szerint körbevettek minket a kunaiok. Derékmagasságban lebegtek körülöttünk.
- Ez az én saját technikám, nincs menekvés számotokra, végetek van. - hallatszódott az idegen ninja hangja valahonnan a fák közül, de pontosan nem lehetett meghatározni, hogy merről is jön.

[Sarutobi Akio]

*A látszat néha csal, ez itt is igaz! Sikeresen a hátára csempészi a cetlit, de ez nem volt garancia arra, hogy nem veszi észre. Háromszor rátámad, amit sikeresen ki is véd, majd eltûnik. Kihasználva az alkalmat felrobbantja a cetlit.*
-Kassei!
*De ahogy kimondja, felrobban elõtte a föld, és az erõhatás hátra repíti, és szép nagyot landol a földön háttal. Sajna nem a legszerencsésebben, Akio hirtelen nem kap levegõt, annyira beütötte a hátát. Kétségbeesetten próbál levegõhöz kapni, de nagyon nehezen tudja tüdejét rávenni a helyes mûködésre. (Saját tapasztalat, nem túl kellemes. ) Nem állt szándékában alábecsülni az ellenfelet, de úgy tûnik erõsebb mint gondolta. Mire Hayiko mellé ér, újra képes levegõt venni és feláll, még köhög ugyan, de legalább már nem fullad meg. Hayiko hangvételén meg nem igazán ér rá elmorfondírozni, sokkal inkább izgatja a megoldás a kérdésre, mert eléggé szorult helyzetben vannak, hála az õket körülvevõ kunaiknak.*
-El kell tûnnünk a szeme elõl. Bunshin no Jutsu és Shunshin no Jutsu. Az erdõben talán több esélyünk lesz, mint a tisztáson.

(Ha késõbb nem írnék hozzá, akkor rád bízom a dolgot. )

[Genitada Hayiko]

Megfogadva a lány tanácsát, egy klón jutsu technikát elmutogatva létrehoztam saját magam két másolatát. Minden egyes másodperc elteltével éreztem, hogy költözik vissza belém az erő, minek köszönhetően egyre többre és többre vagyok képes. Ezután a Fürgébb test jutsut használva karon ragadtam Akio-t és egy hatalmasra nőtt, ágas-bogas bokor mögé rejtőztünk (már ha a lány hagyta, hogy magammal rángassam).
- Klón jutsu? - hallatszódott az idegen harcos hangja. Még mindig nem tudtuk beazonosítani, hogy hol és merre lehet. - Nem értek el vele semmit ellenem! - kiáltott fel, majd a kunaiok egy szempillantás alatt tűpárnát varázsoltak a klónokból, ezután, akárcsak a klónok, azok is eltűntek.
- Nagyon érdekes… - figyeltem a cselekményeket. - Mégis hogy tudta csak úgy elővarázsolni, azután pedig eltüntetni a kunai-okat? Biztos van valami titka… - gondolkoztam hangosan, de Akio nyugodtan veheti úgy is, hogy vele osztottam meg elmélkedésemet.
- Előlem nem rejtőzhettek el vacak klón jutsukkal, megtalállak titeket, ha kell… - nevetett fel gonoszan. - Felgyújtom ezt az egész helyet.
- Ez bolond… - jegyeztem meg a lánynak. - Ha legalább be tudnánk azonosítani a pontos helyét, akkor meg is tudnánk támadni. De teljesen el van rejtőzve, így semmit sem tudunk tenni…
A harcos beváltva fenyegetését (legalábbis vélhetőleg ő) felgyújtott maga körül egy részt, de abból a részből egy szempillantás alatt az egész erdő lett. Minden lángolt, ami csak itt volt: a fák, a bokrok, a fű, a gazos növények, minden, még a kövek is!
A harcos immár megmutatta magát. Ott állt előttünk pár méterre (körülbelül olyan hat méter lehetett a távolság) és gonoszul kacagva figyelte az eseményeket.
Gyorsan kiugrottam a bokorból, még mielőtt megégnék és a harcos előtt értem földet.
~ Akiot semmi kötelességem magammal hozni, tud ő vigyázni magára, ha meg nem, akkor…
- Francba, de ostoba és felesleges érzés ez… - jegyeztem meg magamnak remélve, hogy a lány is elmenekül a lángoló bokrok közül.
Kardomat mogorva tekintettel előrántom és egy percet sem habozok. Meg sem várom a lányt, hogy majd esetleg együtt támadjunk a harcosra. Hát igen… Nem vagyok, azaz igazi csapatjátékos fajta. De talán egyszer, majd a jövőben…
- Közelharcot akarsz? - röhög rám, majd mikor eltalálom…
~ Ez teljességgel lehetetlen, mi folyik itt? - nyílnak tágra a szemeim és hírtelen ledermedek a csodálkozástól. Ahogy eltaláltam a harcost és átlósan kettéhasítottam, az egy ember formájú lánggá változott, majd a kardomra kerülve felgyújtotta azt. Szabályosan, hatalmas lángokkal égett a kard a kezemben, amit kénytelen voltam eldobni. Egy lépést hátráltam, mert nem értettem ezt az egészet. Olyan volt, mint egy rossz rémálom, aminek nem akar vége szakadni és csak egyre rosszabb lesz. Nem volt más választásom… Ezek után csakis abban bízhattam, hogy feltűnik Akio is és lesz valami fergeteges ötlete, hogy mi is történik pontosan körülöttünk, hogy még időben tudjunk majd cselekedni, amíg nem késő.