Post by Yagato Tendo on Sept 26, 2012 15:15:36 GMT 1
Név: Yagato Tendo
Beosztás: Genin (Amegakure)
Kaszt: Pusztakezes
Faj: Ember
Nem: Fiú/Férfi
Kor: 13
Felszerelések: 5 Kunai, 5 Shuriken, Furiko (társállat)
Kinézet: Semmi különlegesség. Barna haj, hozzá barna szemek párosulnak. Nem lehet több 155 centinél, és alig üti meg a 45 kg-t is. Ez az elõéletének is köszönhetõ, de annak ellenére, hogy ilyen, mégis szorult belé annyi erõ, hogy egy istenes pofont lekeverjen, ha kell. Ruházata, egy átlagos shinobiéhoz hasonló, jobb lábán található a shuriken/kunai tartó, övtáskája szintén a jobb oldalon helyezkedik el. Fejpántját azonban nem a homlokán viseli, hanem a bal felkarján, és a jelkép baloldalra néz. Így sokkal kényelmesebbnek találja.
Jellem: Csendes, visszahúzódó, és jólelkû gyermek, aki keresi a helyét a világban. Idegenek elõtt egyáltalán nem nyílik meg, kivéve akkor, ha nagyon muszáj. Ebbõl adódik, hogy a Senseién kívül nem bízik meg senkiben sem, és nem is barátkozik nagyon mással. Ugyanakkor kedves, s aki megbízik benne, annak titka jó kezekben van. Cserébe õ is feltétel nélkül megbízik az illetõben, és ha kell életét áldozza érte.
Elõtörténet:
Yagato, 12 évvel ez elõtt született az Esõ országának egy távoli pontján, távol Amegakure visszásságaitól, egy kis faluban amelyet Amekokiro-nak neveztek el. A falu alapjait egy hatalmas tó szélére építették ezért a fél falu a víz felszínén található, melyet hosszú és vastag fa oszlopok tartottak a víz felszíne felett. Ezen a vidéken többnyire az emberek kihasználták a környék természeti adottságait így halászatból éltek meg. Az esõ országának eme kis vidékén a nap mindegyik pillanatában, megállíthatatlanul, folytonosan csak is az esõ esett.
Édesapját Genma Tendo-nak hívták, egy egyszerû halász volt aki egy távoli országból érkezett ide szerencsét próbálni, vagy is... mi így tudtuk. Anyja Ayame Dazoe, a falu egyetlen orvosa volt aki a falu minden lakóján és az ide érkezõ idegeneken egyaránt segített. A faluban mindkettõjüket tisztelték. Édesanyját hatalmas szíve miatt szerették, apját pedig hatalmas akaratereje és bátorsága miatt tisztelték. Szülei egy véletlen esemény folytán találkoztak: Ayame véletlenül megbotlott egy kiálló fadarabban és bele esett a vízbe, Genma pedig segítségére sietett. Beugrott a vízbe majd kimentette. Elsõ látásra egymásba szerettek így rá 2 évre a szerelembõl házasság lett, házasságból pedig egy fiú gyermek. Nagyon boldogok voltunk így együtt de egy váratlan esemény mindent el rontott...
6 éves lehettem, amikor bekövetkezett az az esemény amely megváltoztatta egész életemet. Senki sem tudta, hogy történhetett ez, de megtörtént. Ép otthon voltam anyáékkal és csináltuk a mindennapos dolgainkat. Anya az ebédet csinálta, apa pedig a konyhában sürgött-forgott anyám mellett. Én fent kémleltem az esõ áztatta tájat. Hirtelen rossz érzésem támadt és a táj távoli részét fürkésztem. A sûrû esõ között alig láttam valamit de hirtelen a földszintrõl egy ajtókicsapódást és egy ismerõs férfitõl hangokat hallottam.
- Genma, Ayame siessetek ! Megtámadták a falut ! - hallottam, hogy valaki sietõs léptekkel szaladt fel a lépcsõn és ki csapta az ajtót. Apám volt az.
- Yagato, siess el kell mennünk. - reagálni nem tudtam majd hirtelen kézen fogva kiszaladtunk anyámmal az épületbõl. Távolból sikoltásokat, pengék csattanását hallottam. A falu szélén megálltunk és apám a vállaimra tette kezeit.
- Fiam... menj ahhoz a nagy fához, és várj meg ott minket, nekünk segítenünk kell. - magyarázta el nekem és egy nagy fára mutatott a messzeségben
- De apa... - próbáltam kérlelni, hogy jöjjön de nem bírtam befejezni.
- Semmi de, siess. - monda egy mosollyal az arcán és még hozzá tette...
- Te többre vagy hivatott mint, hogy itt élj, most pedig menj. Majd ott találkozunk. - nehézkesen bólintottam. Anyám átölelt, majd mikor elszakadtunk egymástól, el is kezdtem a fa irányába szaladni.
Sokáig vártam a fa alatt, de a szüleim sehol sem voltak. A faluból származó hangok elcsendesedtek, s már csak az esõ cseppeket, a fák leveleinek vad táncát és a bokrokban motoszkáló állatok motoszkálásának hangját lehetett hallani. Nem bírtam többet várni így beszaladtam a falu megmarad "romjai" közé. Ahogy az utcákon szaladtam, érdekes dologra figyeltem fel. Túl csendes volt minden. Sehol sem hallottam egy kis gyerek játékos, vékony hangját, se egy felnõtt magabiztos, felnõttes mély hangját. Úgy éreztem egyedül vagyok, hogy elhagyott mindenki, csak remélni mertem, hogy mindjárt kibújnak a ház ablakán és mosolyogva mondják, hogy csak vicceltünk.
Tovább szaladtam, elfogtak a szörnyû érzések vegyes keveréke amikor megláttam azt... amit ha szabadott volna se kellet volna. Hullák egymás hátán. Kerek szemekkel, ledöbbenve figyeltem az ismerõs testeket, azokat kiket már születésem óta ismertem, azokat akik ki álltak mellettem. A falunk lakosait, akik egy nagy családot alkottak akik hisznek és kiállnak egymásért... de ez a család már többé nincsen az élõk sorában. Át lépték a halál kapuját és az örök feledés homályában vesztek el. Nem tudtam mihez kezdjek, most, hogy már senki sincs velem.
Könnyeimmel küszködve szaladtam amerre csak bírtam. Botladozva estem át a kard vágta véres testeken. Néhol egy-egy védelmezõ szülõ és gyermekét láttam. El-el szorult a torkom a látványtól, az ájulás határán voltam, lassan már csak a testem haladt elõre, hisz agyam leblokkolt a látottakon. Zombi módjára ballagtam amikor megláttam szüleim testét vérbe fagyva. Letérdeltem és magamban tartott könnyeim hirtelen megindultak.
- Apa... Anya...
Fájdalmamban felordítottam, és könyörögtem, hogy ez csak egy álom legyen, reméltem, hogy felébredek ebbõl a szõrnyû és kegyetlen rémálomból. Remegtem...
A hidegrázás könyörtelenül kúszott ki lelkem sötét félelmei közül, és vette birtokba testemet, bárhogy ellenkeztem is. A borzongás elõször a karjaimon, vállamon kúszott fel majd a mellkasomon jelent meg újra, és egészen mélyre beette magát, hogy a gyomrom is remegni kezdett tõle. Módszeresen haladva siklott le a lábaim felé, s végül már egész lényem nem volt más, mint egy kívül belül reszketõ, átfagyott keserûség.
Ez nem az a fajta didergés volt, amit könnyen el lehet ûzni. Akár mit is teszek, a vacogás meg marad. 3 óra múlva szüleim sírja felett térdeltem amit saját kezûleg ástam ki.
- Anya... Apa... ég veletek. -
Percek teltek el, de nekem mégis óráknak tûnt és mégis csak figyeltem a sírokat, azon tûnõdtem, vajon most mihez kezdjek? Hol fogok élni ? Mivel a tartalékaink igen megcsappantak, szóval el kellet, hagynom szülõházamat.
Ehhez hasonló kérdéseken rágódtam, szomorúan indultam el egyedül a vak világba hisz otthon már nincs semmi keresni valóm, nem... nekem már nincs otthonom, már senki se vár rám... egyedül vagyok... én is árva lettem. Sajnos kicsi szegényes országunkban nem voltak árvaházak, ahol segíteni bírtak volna rajtam és a hozzám hasonló árváktól. Maga a politikai helyzet is mutatta... ez egy kegyetlen, brutális világ, ahol nincs helye gyengéknek. Az esõ országában még mindig dúlt a polgárháború, a régi oldal amelyet a nagy Szalamander Hanzou, az esõ országának jelenlegi vezetõje vezetett és az új oldal közötti ellentétes nézetekkel a háború sajnos elkerülhetetlen volt. Így senki másra, csak is magamra számíthattam. Magányosan bolyongtam az országban, addig míg már semmilyen ennivalóm sem maradt. Éhezve... céltalanul bolyongtam az esõben, néha néha az éhségtõl mely engem sújtott el-el estem, de felkeltem és tovább indultam. Valami vezetett... egy olyan erõ amely nem engedte, hogy elérjen engem a megváltó halál, nem... éreztem, hogy a sorsnak más terve van velem.
Habár apró gondolatoknak tûntek, de még is akaraterõt adtak nekem. Hallottam történeteket a régi idõkrõl, a nagy háborúk idejérõl ahol ugyan így árvák élték életüket. De én túl akartam lépni. Elérkezett életembe az a pont ami megváltoztatta a világra irányuló nézeteimet. Ezen a ponton lezártam a múltamat és elhatároztam, hogy új életet fogok kezdeni.
- Nem, neeeem... nem így fog elérni engemet a halál. Nem fogok így meghalni, egy senkiként. Ha ebben az átkozott világban csak a háború létezik, akkor majd én teszek ez ellen. Békét fogok teremteni és megfogom változtatni a világot. Esküszöm, hogy nem hátrálok meg semmitõl, a csúcsra fogok törni és a világ megismeri Yagato Tendo nevét !!
Napok, hónapok, évek teltek el de még mindig élt bennem a remény, a remény hisz ha még is egy senkiként halnék meg, hogy bírnák a szüleim szemébe nézni. Faluról falura jártam. Gyakran rá voltam kényszerülve, hogy lopjak de ez volt az egyetlen módja, hogy életben bírjak maradni eme kegyetlen világban. Utam során csatlakozott hozzám egy kölyök tigris. Ritka volt az ilyen, odaadó, hûséges állat aki egy idõ után a legfontosabb lett számomra. 7 éves lehettem, pár hónappal azután, hogy találkoztam szeretett társammal. Az esõ országa közepe fele járhattunk mikor éppen Furikoval valami ehetõt kerestünk. Feltekintettem az égre és a felhõbõl kiszabaduló esõcseppeket figyeltem. Ez az esõ már ennyi idõ után, olyan megszokott volt mintha csak levegõt vennénk. Dombok sorozata mellet gyalogoltunk el, amikor egy hatalmas robbanást éreztünk és 3 m-t repülhettünk elõre. Fájlalva keltem fel és hüledezve kérdeztem...
- Ez meg mi a fene volt ? - megfogtam fejemet amit az esés hatására bevághattam de semmi komolyabb baja nem volt, szerencsére Furikonak se esett komolyabb baja. Felmásztam egy nagy sziklára és onnan figyeltem az eseményeket. Egy kb 2m-es kapucnis ember volt körülötte 8 ellenséges shinobival.
- Basszus... ezek shinobik, ez így nem lesz jó. - motyogtam magam elé, na meg persze Furikonak és figyeltem, hogy mi lesz. A kapucnis valamilyen kézjelet mutatott, és a jutsuját egy hatalmas robbanás követett ami az egész tájat megrázta. A 8 shinobi teste egymástól nagyon távolra esett. A lökés hullám hatására legurultam és pont az idegen elõtt értem földet. Nem tudtam mihez kezdjek. Talán elmeneküljek? Nem ígéretet tettem, hogy nem hátrálhatok meg. Szemkontaktust vettünk föl és egymás szemét fürkésztük, vádlón, támadóan figyeltem a férfit, viszont szemébõl pedig csak hidegség sugárzott. Egyre jobban érdekelt, hogy kit rejthet az a kapucni annál több bátorságom lett. Valószínûleg észre vehette a változást, láttam, hogy elmosolyodik és a fellibbenõ kapucni alatt megláttam az idegen férfi arcát. Konoha-i fejpánt virított homlokán majd magabiztos léptekkel elhaladt.
Utamat folytatva már közel kerültem Amegakure magas tornyaihoz. Éppen egy közeli faluban menekültem egy hatalmas hallal a kezemben mire beleütköztem egy rövid fekete hajú, férfiba. Arcát eltakarta lélegeztetõ készüléke. Szemeiben semmit nem bírtam felfedezni, valószínûleg erre mondják, hogy érzelemmentes volt a tekintete. Késõbb kiderült, hogy egy Amegakurei jounin volt az újak közül. Egyfolytában a nyakán lógtam és kértem, hogy tanítson meg Ninjutsu-t használni, legyen a mesterem. A végén lehet, hogy megunta, vagy lehet, hogy felfedezett bennem valamit, ami megfogta, de lényeg, hogy szárnyai alá vett engem meg Furikot és elkezdett tanítani, nevelni. Amegakure-ba költöztem a lakásába. Ekkora falut még soha nem láttam. Hatalmas tornyok emelkedtek ki a felhõk közé. Miközben a város alatt egy hatalmas csatorna rendszer húzódott.
Az Jounin-t Amamiya Isoroku-nak hívták, elég rendes volt ahhoz képest, hogy olyan magába zárkózó típus volt. Ebben az egyben legalább hasonlítottunk. A viszonyunk lassan hasonlított egy öcsi-bátyó kapcsolatra. De egy dolog igazán meglepett, arra álmomban sem gondoltam, hogy Furiko shinobi edzésen vehessen részt. Sõt maga Isoroku ajánlotta fel, ami igazán ledöbbentett.
13 évesen behívattak az akadémiára a Genin vizsgát letenni a vizsgabiztosok elõtt. Mikor beértem a teremben a két vizsgabiztos egy asztal mögött ültek, fejpántokkal és néhány papír kupaccal. Pár pillanat múlva pedig a falból kijött fekete köpenyes, légzõkészülékes Amegakurei jounin. Meglepõdtem, hogy õ is idejött de amúgy örültem, hogy itt van. Megbeszélt valami a vizsgáztatókkal és elkezdõdött a vizsgám. A feladatom az volt, hogy a Kirigakure no Jutsu-t és a Bunshin no Jutsu-t kellet használnom. Mind kettõt tökéletesen végre hajtottam majd megkaptam a nekem járó fejpántot. Kiléptem a szobából a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót és elkezdtem fürkészni az esõ falu szimbólumát a fejpántomon. Éreztem, hogy egy kéz van a vállamon. Oda néztem és láttam, hogy a falból már egy fej is kiemelkedett.
- Szép volt kölyök, elmegyünk egyet ünnepelni ? - vigyorogva helyeseltem, mire már teljes valójában ott állt mellettem és elindultunk ramenezni...
Beosztás: Genin (Amegakure)
Kaszt: Pusztakezes
Faj: Ember
Nem: Fiú/Férfi
Kor: 13
Felszerelések: 5 Kunai, 5 Shuriken, Furiko (társállat)
Kinézet: Semmi különlegesség. Barna haj, hozzá barna szemek párosulnak. Nem lehet több 155 centinél, és alig üti meg a 45 kg-t is. Ez az elõéletének is köszönhetõ, de annak ellenére, hogy ilyen, mégis szorult belé annyi erõ, hogy egy istenes pofont lekeverjen, ha kell. Ruházata, egy átlagos shinobiéhoz hasonló, jobb lábán található a shuriken/kunai tartó, övtáskája szintén a jobb oldalon helyezkedik el. Fejpántját azonban nem a homlokán viseli, hanem a bal felkarján, és a jelkép baloldalra néz. Így sokkal kényelmesebbnek találja.
Jellem: Csendes, visszahúzódó, és jólelkû gyermek, aki keresi a helyét a világban. Idegenek elõtt egyáltalán nem nyílik meg, kivéve akkor, ha nagyon muszáj. Ebbõl adódik, hogy a Senseién kívül nem bízik meg senkiben sem, és nem is barátkozik nagyon mással. Ugyanakkor kedves, s aki megbízik benne, annak titka jó kezekben van. Cserébe õ is feltétel nélkül megbízik az illetõben, és ha kell életét áldozza érte.
Elõtörténet:
Yagato, 12 évvel ez elõtt született az Esõ országának egy távoli pontján, távol Amegakure visszásságaitól, egy kis faluban amelyet Amekokiro-nak neveztek el. A falu alapjait egy hatalmas tó szélére építették ezért a fél falu a víz felszínén található, melyet hosszú és vastag fa oszlopok tartottak a víz felszíne felett. Ezen a vidéken többnyire az emberek kihasználták a környék természeti adottságait így halászatból éltek meg. Az esõ országának eme kis vidékén a nap mindegyik pillanatában, megállíthatatlanul, folytonosan csak is az esõ esett.
Édesapját Genma Tendo-nak hívták, egy egyszerû halász volt aki egy távoli országból érkezett ide szerencsét próbálni, vagy is... mi így tudtuk. Anyja Ayame Dazoe, a falu egyetlen orvosa volt aki a falu minden lakóján és az ide érkezõ idegeneken egyaránt segített. A faluban mindkettõjüket tisztelték. Édesanyját hatalmas szíve miatt szerették, apját pedig hatalmas akaratereje és bátorsága miatt tisztelték. Szülei egy véletlen esemény folytán találkoztak: Ayame véletlenül megbotlott egy kiálló fadarabban és bele esett a vízbe, Genma pedig segítségére sietett. Beugrott a vízbe majd kimentette. Elsõ látásra egymásba szerettek így rá 2 évre a szerelembõl házasság lett, házasságból pedig egy fiú gyermek. Nagyon boldogok voltunk így együtt de egy váratlan esemény mindent el rontott...
6 éves lehettem, amikor bekövetkezett az az esemény amely megváltoztatta egész életemet. Senki sem tudta, hogy történhetett ez, de megtörtént. Ép otthon voltam anyáékkal és csináltuk a mindennapos dolgainkat. Anya az ebédet csinálta, apa pedig a konyhában sürgött-forgott anyám mellett. Én fent kémleltem az esõ áztatta tájat. Hirtelen rossz érzésem támadt és a táj távoli részét fürkésztem. A sûrû esõ között alig láttam valamit de hirtelen a földszintrõl egy ajtókicsapódást és egy ismerõs férfitõl hangokat hallottam.
- Genma, Ayame siessetek ! Megtámadták a falut ! - hallottam, hogy valaki sietõs léptekkel szaladt fel a lépcsõn és ki csapta az ajtót. Apám volt az.
- Yagato, siess el kell mennünk. - reagálni nem tudtam majd hirtelen kézen fogva kiszaladtunk anyámmal az épületbõl. Távolból sikoltásokat, pengék csattanását hallottam. A falu szélén megálltunk és apám a vállaimra tette kezeit.
- Fiam... menj ahhoz a nagy fához, és várj meg ott minket, nekünk segítenünk kell. - magyarázta el nekem és egy nagy fára mutatott a messzeségben
- De apa... - próbáltam kérlelni, hogy jöjjön de nem bírtam befejezni.
- Semmi de, siess. - monda egy mosollyal az arcán és még hozzá tette...
- Te többre vagy hivatott mint, hogy itt élj, most pedig menj. Majd ott találkozunk. - nehézkesen bólintottam. Anyám átölelt, majd mikor elszakadtunk egymástól, el is kezdtem a fa irányába szaladni.
Sokáig vártam a fa alatt, de a szüleim sehol sem voltak. A faluból származó hangok elcsendesedtek, s már csak az esõ cseppeket, a fák leveleinek vad táncát és a bokrokban motoszkáló állatok motoszkálásának hangját lehetett hallani. Nem bírtam többet várni így beszaladtam a falu megmarad "romjai" közé. Ahogy az utcákon szaladtam, érdekes dologra figyeltem fel. Túl csendes volt minden. Sehol sem hallottam egy kis gyerek játékos, vékony hangját, se egy felnõtt magabiztos, felnõttes mély hangját. Úgy éreztem egyedül vagyok, hogy elhagyott mindenki, csak remélni mertem, hogy mindjárt kibújnak a ház ablakán és mosolyogva mondják, hogy csak vicceltünk.
Tovább szaladtam, elfogtak a szörnyû érzések vegyes keveréke amikor megláttam azt... amit ha szabadott volna se kellet volna. Hullák egymás hátán. Kerek szemekkel, ledöbbenve figyeltem az ismerõs testeket, azokat kiket már születésem óta ismertem, azokat akik ki álltak mellettem. A falunk lakosait, akik egy nagy családot alkottak akik hisznek és kiállnak egymásért... de ez a család már többé nincsen az élõk sorában. Át lépték a halál kapuját és az örök feledés homályában vesztek el. Nem tudtam mihez kezdjek, most, hogy már senki sincs velem.
Könnyeimmel küszködve szaladtam amerre csak bírtam. Botladozva estem át a kard vágta véres testeken. Néhol egy-egy védelmezõ szülõ és gyermekét láttam. El-el szorult a torkom a látványtól, az ájulás határán voltam, lassan már csak a testem haladt elõre, hisz agyam leblokkolt a látottakon. Zombi módjára ballagtam amikor megláttam szüleim testét vérbe fagyva. Letérdeltem és magamban tartott könnyeim hirtelen megindultak.
- Apa... Anya...
Fájdalmamban felordítottam, és könyörögtem, hogy ez csak egy álom legyen, reméltem, hogy felébredek ebbõl a szõrnyû és kegyetlen rémálomból. Remegtem...
A hidegrázás könyörtelenül kúszott ki lelkem sötét félelmei közül, és vette birtokba testemet, bárhogy ellenkeztem is. A borzongás elõször a karjaimon, vállamon kúszott fel majd a mellkasomon jelent meg újra, és egészen mélyre beette magát, hogy a gyomrom is remegni kezdett tõle. Módszeresen haladva siklott le a lábaim felé, s végül már egész lényem nem volt más, mint egy kívül belül reszketõ, átfagyott keserûség.
Ez nem az a fajta didergés volt, amit könnyen el lehet ûzni. Akár mit is teszek, a vacogás meg marad. 3 óra múlva szüleim sírja felett térdeltem amit saját kezûleg ástam ki.
- Anya... Apa... ég veletek. -
Percek teltek el, de nekem mégis óráknak tûnt és mégis csak figyeltem a sírokat, azon tûnõdtem, vajon most mihez kezdjek? Hol fogok élni ? Mivel a tartalékaink igen megcsappantak, szóval el kellet, hagynom szülõházamat.
Ehhez hasonló kérdéseken rágódtam, szomorúan indultam el egyedül a vak világba hisz otthon már nincs semmi keresni valóm, nem... nekem már nincs otthonom, már senki se vár rám... egyedül vagyok... én is árva lettem. Sajnos kicsi szegényes országunkban nem voltak árvaházak, ahol segíteni bírtak volna rajtam és a hozzám hasonló árváktól. Maga a politikai helyzet is mutatta... ez egy kegyetlen, brutális világ, ahol nincs helye gyengéknek. Az esõ országában még mindig dúlt a polgárháború, a régi oldal amelyet a nagy Szalamander Hanzou, az esõ országának jelenlegi vezetõje vezetett és az új oldal közötti ellentétes nézetekkel a háború sajnos elkerülhetetlen volt. Így senki másra, csak is magamra számíthattam. Magányosan bolyongtam az országban, addig míg már semmilyen ennivalóm sem maradt. Éhezve... céltalanul bolyongtam az esõben, néha néha az éhségtõl mely engem sújtott el-el estem, de felkeltem és tovább indultam. Valami vezetett... egy olyan erõ amely nem engedte, hogy elérjen engem a megváltó halál, nem... éreztem, hogy a sorsnak más terve van velem.
Habár apró gondolatoknak tûntek, de még is akaraterõt adtak nekem. Hallottam történeteket a régi idõkrõl, a nagy háborúk idejérõl ahol ugyan így árvák élték életüket. De én túl akartam lépni. Elérkezett életembe az a pont ami megváltoztatta a világra irányuló nézeteimet. Ezen a ponton lezártam a múltamat és elhatároztam, hogy új életet fogok kezdeni.
- Nem, neeeem... nem így fog elérni engemet a halál. Nem fogok így meghalni, egy senkiként. Ha ebben az átkozott világban csak a háború létezik, akkor majd én teszek ez ellen. Békét fogok teremteni és megfogom változtatni a világot. Esküszöm, hogy nem hátrálok meg semmitõl, a csúcsra fogok törni és a világ megismeri Yagato Tendo nevét !!
Napok, hónapok, évek teltek el de még mindig élt bennem a remény, a remény hisz ha még is egy senkiként halnék meg, hogy bírnák a szüleim szemébe nézni. Faluról falura jártam. Gyakran rá voltam kényszerülve, hogy lopjak de ez volt az egyetlen módja, hogy életben bírjak maradni eme kegyetlen világban. Utam során csatlakozott hozzám egy kölyök tigris. Ritka volt az ilyen, odaadó, hûséges állat aki egy idõ után a legfontosabb lett számomra. 7 éves lehettem, pár hónappal azután, hogy találkoztam szeretett társammal. Az esõ országa közepe fele járhattunk mikor éppen Furikoval valami ehetõt kerestünk. Feltekintettem az égre és a felhõbõl kiszabaduló esõcseppeket figyeltem. Ez az esõ már ennyi idõ után, olyan megszokott volt mintha csak levegõt vennénk. Dombok sorozata mellet gyalogoltunk el, amikor egy hatalmas robbanást éreztünk és 3 m-t repülhettünk elõre. Fájlalva keltem fel és hüledezve kérdeztem...
- Ez meg mi a fene volt ? - megfogtam fejemet amit az esés hatására bevághattam de semmi komolyabb baja nem volt, szerencsére Furikonak se esett komolyabb baja. Felmásztam egy nagy sziklára és onnan figyeltem az eseményeket. Egy kb 2m-es kapucnis ember volt körülötte 8 ellenséges shinobival.
- Basszus... ezek shinobik, ez így nem lesz jó. - motyogtam magam elé, na meg persze Furikonak és figyeltem, hogy mi lesz. A kapucnis valamilyen kézjelet mutatott, és a jutsuját egy hatalmas robbanás követett ami az egész tájat megrázta. A 8 shinobi teste egymástól nagyon távolra esett. A lökés hullám hatására legurultam és pont az idegen elõtt értem földet. Nem tudtam mihez kezdjek. Talán elmeneküljek? Nem ígéretet tettem, hogy nem hátrálhatok meg. Szemkontaktust vettünk föl és egymás szemét fürkésztük, vádlón, támadóan figyeltem a férfit, viszont szemébõl pedig csak hidegség sugárzott. Egyre jobban érdekelt, hogy kit rejthet az a kapucni annál több bátorságom lett. Valószínûleg észre vehette a változást, láttam, hogy elmosolyodik és a fellibbenõ kapucni alatt megláttam az idegen férfi arcát. Konoha-i fejpánt virított homlokán majd magabiztos léptekkel elhaladt.
Utamat folytatva már közel kerültem Amegakure magas tornyaihoz. Éppen egy közeli faluban menekültem egy hatalmas hallal a kezemben mire beleütköztem egy rövid fekete hajú, férfiba. Arcát eltakarta lélegeztetõ készüléke. Szemeiben semmit nem bírtam felfedezni, valószínûleg erre mondják, hogy érzelemmentes volt a tekintete. Késõbb kiderült, hogy egy Amegakurei jounin volt az újak közül. Egyfolytában a nyakán lógtam és kértem, hogy tanítson meg Ninjutsu-t használni, legyen a mesterem. A végén lehet, hogy megunta, vagy lehet, hogy felfedezett bennem valamit, ami megfogta, de lényeg, hogy szárnyai alá vett engem meg Furikot és elkezdett tanítani, nevelni. Amegakure-ba költöztem a lakásába. Ekkora falut még soha nem láttam. Hatalmas tornyok emelkedtek ki a felhõk közé. Miközben a város alatt egy hatalmas csatorna rendszer húzódott.
Az Jounin-t Amamiya Isoroku-nak hívták, elég rendes volt ahhoz képest, hogy olyan magába zárkózó típus volt. Ebben az egyben legalább hasonlítottunk. A viszonyunk lassan hasonlított egy öcsi-bátyó kapcsolatra. De egy dolog igazán meglepett, arra álmomban sem gondoltam, hogy Furiko shinobi edzésen vehessen részt. Sõt maga Isoroku ajánlotta fel, ami igazán ledöbbentett.
13 évesen behívattak az akadémiára a Genin vizsgát letenni a vizsgabiztosok elõtt. Mikor beértem a teremben a két vizsgabiztos egy asztal mögött ültek, fejpántokkal és néhány papír kupaccal. Pár pillanat múlva pedig a falból kijött fekete köpenyes, légzõkészülékes Amegakurei jounin. Meglepõdtem, hogy õ is idejött de amúgy örültem, hogy itt van. Megbeszélt valami a vizsgáztatókkal és elkezdõdött a vizsgám. A feladatom az volt, hogy a Kirigakure no Jutsu-t és a Bunshin no Jutsu-t kellet használnom. Mind kettõt tökéletesen végre hajtottam majd megkaptam a nekem járó fejpántot. Kiléptem a szobából a folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót és elkezdtem fürkészni az esõ falu szimbólumát a fejpántomon. Éreztem, hogy egy kéz van a vállamon. Oda néztem és láttam, hogy a falból már egy fej is kiemelkedett.
- Szép volt kölyök, elmegyünk egyet ünnepelni ? - vigyorogva helyeseltem, mire már teljes valójában ott állt mellettem és elindultunk ramenezni...