Post by erister on May 24, 2008 12:02:49 GMT 1
*Céltalanul kóborolt az erdőben. Éhes volt. Három napja hagyta el a falut. A nap magasan járt az égen, mikor hirtelen ötlettől vezérelve huppant le egy fa tövébe, és elővett táskájából egy kicsiny könyvet. Egy tollat is előkapart mellé, majd írni kezdte, ami éppen eszébe jutott.*
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Kicsit talán későn kezdem. De hát inkább későn mint soha. A Rejtett Levél Falujában születtem, majdnem 13 évvel ezelőtt. Anyukám ninja, apukám kovács. Jól eléldegéltünk. Mikor letettem a genin vizsgát, akkor megleptek egy külön lakással, de ettől még rendszeresen találkoztunk. Egészen négy nappal ezelőttig. Anyu egyszer csak megjelent, és elhadarta, hogy azonnal el kell tűnnöm a faluból. Mikor visszakérdeztem, hogy miért, nem válaszolt, csak felkapta a táskámat, és miközben levegőt kapkodva beszélt, hogy milyen útvonalon, s merre menjek, telepakolta a táskámat a holmijaim egy részével. Miközben hallgattam a hangját, azt láttam, hogy csupa olyan dolgot rámol, amivel egy átlagos ember is átvészelhet jó pár napot a vadonban. Sok mindet mondott. Hogy szeret, hogy apám is szeret, de ettől függetlenül mennem kell. Mikor már sokadszorra kérdeztem: "Miért?" válaszul abbahagyta a pakolást, és hozzám dobta a táskát. Elhallgatott. Körülbelül három másodpercig, ha néztünk egymásra. de három nagyon hosszú percnek tűnt. A végén üvöltötte: "TÜNÉS!!", és szavai nyomatékosítására a jobb kezével beleütött a mellette lévő falba, mely porladva adta meg magát a chakrával megspékelt ütésnek. Ninja vagyok már én is. Nagy hanggal nem lehet megrémiszteni. Ezt bizonyára Ő is leszűrte abból, hogy nem mozdultam. Megmondtam neki, hogy addig sehová nem megyek, míg el nem magyarázza, miért kell lelépnem, és elhagynom a helyet, amit a világon mindennél jobban ismerek. Ő jobbját kivette a falból, körülbelül negyven centis krátert hagyva ott. Majd csak ennyit mondott halkan, hogy "Hát jó." Ekkor azt hittem, végre megadta magát, és elmondja. Tévedtem. Olyat produkált, amit még sosem tanított nekem. Sosem mutatott meg nekem. Kevés alkalom, mikor valaha is halálra rémültem, most ismét éreztem a félelmet, amit utoljára akkor, mikor egy szakadék szélén csúsztam meg, melynek nem lehetett látni az alját. Férfi vagyok. Az akadémián én voltam az, aki azt hangoztatta, egy nőtől sosem kell félni. Most csődöt mondtam. Hirtelen történt az egész, mégis eléggé lassan ahhoz, hogy elmém felfogja mit lát a szemem. Anyám átváltozott. Nem tudom mivé, de nem volt ember. Az egyenes tartása, mely miatt mindig is büszke nőnek tűnt, meggörnyedt. Ám ettől nem csoroszlyának tűnt, hanem még félelmetesebbnek. Lábait behajlította, kezeit is felkapta mellkas magasságába. Körmei hat-hét centis karmokká nőtték ki magukat, szemfogai is megnőttek, hogy kilógtak szájából. De ez még annyira nem is rémített meg. Sokkal inkább a szemei. Azok a szép barna szemek nem voltak többé, melybe apám beleszeretett. Helyettük az egész sötétkékre vált. Mit bántam volna, ha egy hatalmas grizli támad is rám, ha egyszer anyám szemeivel nézett volna. De ez nem az volt. Ez inkább volt szörny, mint anyám. És megindult. Épp hogy ki tudtam térni. A konyha, és a hálószoba közfalát áttörte a csapás, melyet talán nekem szánt. Nem kellett többet győzködni. Futottam, ahogy a lábaim bírtak. Nem kiáltoztam segítségért. A józan eszemet valamelyest megőriztem a félelem ellenére. Ha kiáltozok, mit üvöltöttem volna? "Segítség, anyám egy szörny!"? Még a gondolat is abszurd. Az a valami, ami egykor anyám volt, két utcán keresztül követett, háztetőről háztetőre ugrálva. Ez az, ami biztos. Lehet tovább is követett, de azt már nem észleltem. De mit bántam én? szaladtam tovább. Miután elhagytam a kaput, még sokáig futottam. Egész addig, míg tudtam. Pontosabban míg össze nem estem a fáradtságtól.
Másnap jutott el a tudatomig, hogy egyedül maradtam. Mikor átkutattam a táskámat valami használható után, megtaláltam benne minden fegyveremet. A katanámat mindig a hátamon hordom, tehát ha akartam se hagyhattam volna ott. Ám a táskában volt még két tekken. Apám munkája, ez biztos. Felismerem a munkáját. Azóta egyedül vagyok az erdőben. Két dolgot tudok biztosan. Az első, hogy életben kell maradnom. Bármi áron, és egyszer vissza kell térnem a faluba, hogy megtudjam, miért kellett futnom. A második: ez egyedül nem fog sokáig menni...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
*A három pont után, kattintott egyet a tollán, majd eltette a könyvet, és a tollat. Ez az, ami most eszében volt, és úgy gondolta, papírra kell vetnie. Egyrészt, tudni akarja, meddig tart ez az egész. Másrészt: még véletlenül sem akarja elfeledni, miért is indult el.*
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Kicsit talán későn kezdem. De hát inkább későn mint soha. A Rejtett Levél Falujában születtem, majdnem 13 évvel ezelőtt. Anyukám ninja, apukám kovács. Jól eléldegéltünk. Mikor letettem a genin vizsgát, akkor megleptek egy külön lakással, de ettől még rendszeresen találkoztunk. Egészen négy nappal ezelőttig. Anyu egyszer csak megjelent, és elhadarta, hogy azonnal el kell tűnnöm a faluból. Mikor visszakérdeztem, hogy miért, nem válaszolt, csak felkapta a táskámat, és miközben levegőt kapkodva beszélt, hogy milyen útvonalon, s merre menjek, telepakolta a táskámat a holmijaim egy részével. Miközben hallgattam a hangját, azt láttam, hogy csupa olyan dolgot rámol, amivel egy átlagos ember is átvészelhet jó pár napot a vadonban. Sok mindet mondott. Hogy szeret, hogy apám is szeret, de ettől függetlenül mennem kell. Mikor már sokadszorra kérdeztem: "Miért?" válaszul abbahagyta a pakolást, és hozzám dobta a táskát. Elhallgatott. Körülbelül három másodpercig, ha néztünk egymásra. de három nagyon hosszú percnek tűnt. A végén üvöltötte: "TÜNÉS!!", és szavai nyomatékosítására a jobb kezével beleütött a mellette lévő falba, mely porladva adta meg magát a chakrával megspékelt ütésnek. Ninja vagyok már én is. Nagy hanggal nem lehet megrémiszteni. Ezt bizonyára Ő is leszűrte abból, hogy nem mozdultam. Megmondtam neki, hogy addig sehová nem megyek, míg el nem magyarázza, miért kell lelépnem, és elhagynom a helyet, amit a világon mindennél jobban ismerek. Ő jobbját kivette a falból, körülbelül negyven centis krátert hagyva ott. Majd csak ennyit mondott halkan, hogy "Hát jó." Ekkor azt hittem, végre megadta magát, és elmondja. Tévedtem. Olyat produkált, amit még sosem tanított nekem. Sosem mutatott meg nekem. Kevés alkalom, mikor valaha is halálra rémültem, most ismét éreztem a félelmet, amit utoljára akkor, mikor egy szakadék szélén csúsztam meg, melynek nem lehetett látni az alját. Férfi vagyok. Az akadémián én voltam az, aki azt hangoztatta, egy nőtől sosem kell félni. Most csődöt mondtam. Hirtelen történt az egész, mégis eléggé lassan ahhoz, hogy elmém felfogja mit lát a szemem. Anyám átváltozott. Nem tudom mivé, de nem volt ember. Az egyenes tartása, mely miatt mindig is büszke nőnek tűnt, meggörnyedt. Ám ettől nem csoroszlyának tűnt, hanem még félelmetesebbnek. Lábait behajlította, kezeit is felkapta mellkas magasságába. Körmei hat-hét centis karmokká nőtték ki magukat, szemfogai is megnőttek, hogy kilógtak szájából. De ez még annyira nem is rémített meg. Sokkal inkább a szemei. Azok a szép barna szemek nem voltak többé, melybe apám beleszeretett. Helyettük az egész sötétkékre vált. Mit bántam volna, ha egy hatalmas grizli támad is rám, ha egyszer anyám szemeivel nézett volna. De ez nem az volt. Ez inkább volt szörny, mint anyám. És megindult. Épp hogy ki tudtam térni. A konyha, és a hálószoba közfalát áttörte a csapás, melyet talán nekem szánt. Nem kellett többet győzködni. Futottam, ahogy a lábaim bírtak. Nem kiáltoztam segítségért. A józan eszemet valamelyest megőriztem a félelem ellenére. Ha kiáltozok, mit üvöltöttem volna? "Segítség, anyám egy szörny!"? Még a gondolat is abszurd. Az a valami, ami egykor anyám volt, két utcán keresztül követett, háztetőről háztetőre ugrálva. Ez az, ami biztos. Lehet tovább is követett, de azt már nem észleltem. De mit bántam én? szaladtam tovább. Miután elhagytam a kaput, még sokáig futottam. Egész addig, míg tudtam. Pontosabban míg össze nem estem a fáradtságtól.
Másnap jutott el a tudatomig, hogy egyedül maradtam. Mikor átkutattam a táskámat valami használható után, megtaláltam benne minden fegyveremet. A katanámat mindig a hátamon hordom, tehát ha akartam se hagyhattam volna ott. Ám a táskában volt még két tekken. Apám munkája, ez biztos. Felismerem a munkáját. Azóta egyedül vagyok az erdőben. Két dolgot tudok biztosan. Az első, hogy életben kell maradnom. Bármi áron, és egyszer vissza kell térnem a faluba, hogy megtudjam, miért kellett futnom. A második: ez egyedül nem fog sokáig menni...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
*A három pont után, kattintott egyet a tollán, majd eltette a könyvet, és a tollat. Ez az, ami most eszében volt, és úgy gondolta, papírra kell vetnie. Egyrészt, tudni akarja, meddig tart ez az egész. Másrészt: még véletlenül sem akarja elfeledni, miért is indult el.*